Nyár van. A tengerparton, a napon parkolt kocsiban 50 fok, és a navigáció az istennek sem akar ott fent, egy az űrben keringő konzervdobozzal kapcsolatba lépni. Pedig menni kellene már, a parkolójegy már lejárt, a kölkök hátul egyre idegőrlőbbek. Térkép sehol. Ismerős?
Van valami ördögi abban, ahogy az ember egyre csak új eszközöket használ, és közben folyamatosan butul. Persze, ha a másik oldalról nézzük ezt a dolgot, akkor ez a technikai fejlődés, de mégis... Először például a fejben (és papíron) számolás (tanult) képességét veszítettük el a zsebszámológépek megjelenésével. Persze, ez annak aki tudományos munkát végez, mérnök stb. rendkívül nagy segítség, de az átlagember számára nem jelent mást, mint hogy agyának egy jelentős kapacitását nem használja. Aztán itt vannak a mobiltelefonok. Ki az, aki bármelyik ismerősének a számát tudja fejből? Ugye hogy úgy?! Egy újabb szektor lekapcsol az agyban. Most nyáron pedig rá kellett döbbennem, hogy a GPS navigációk elterjedésével feladjuk a tájékozódási képességünket is, sőt a helyismeretünk nagy részét is.
Félre ne értse senki, én is használom, mert kényelmes és az esetek döntő többségében pontos is. De! Navigációval utazni kicsit olyan, mint átrepülni a táj felett. Hiszen az ember nem csinál mást, mint megadja a célállomást a többit meg elvégzi helyettünk az elektronika. Nem tudjuk, hogy az út (amerre tervezetten elvezet minket), merre halad el. Milyen városok vannak a környéken, amiket esetleg érdemes lenne megnézni, ha már amúgy is arra járunk.
Arról nem is beszélve, hogy amíg én pontosan tudom, hogy a város mely utcáit tanácsos elkerülni sötétedés után, addig a mindentudó GPS ezzel vajmi keveset törődik.
Aztán van itt egy másik bibi is. Mivel folyamatosan azt halljuk, hogy „menj előre öt...száz métert és fordulj balra...” soha a büdös életben nem fogunk magunktól még egyszer visszatalálni oda vagy onnan vissza. Nem áll össze bennünk egy egésszé az odavezető út. Ilyenek vagyunk, na. Én is ott ültem a forróságban. Jobbomon gyerekeim anyjával („én megmondtam...”), hátul a két utód, és annyira voltam biztos abban, hogy merre van az arra mint Stohl András a balesete után.
Mi akkor a megoldás? Hát persze, a térkép (lett volna. Most nyáron meg is fogadtam, hogy mindig lesz térkép is a kocsiban.) Mint kiderült budapest térkép most is van, de ezzel ott annyira mentünk csak, mint ha afrikában nyitnánk homokkereskedést. Nem maradt más hátra, mint nyelvi fogyatékosságainkat sutba vágva, a környéken élőket kérdezgettük, néha kézzel-lábbal.
Az eredmény ennek megfelelően nem is maradt el. Sikerült úgy elkeverednünk, hogy ha a GPS nem talált volna magára utólagos vízumot kellett volna beszereznünk. Ezután az első dolgunk volt beszerezni egy környékről szóló térképet, és ez a jövőben sem lesz másként, ha utazunk. Jó dolog bízni az égiekben, de azért nem árt szárazon tartani a jó öreg puskaport.
És nektek? Van térkép a kocsitokban?
